állandó magányom cáfolataként ma este kimozdultam itthonról. na nem olyan nagyon, viszont annál meghittebben. találkoztunk j-vel a deákon, ittunk forraltbort a fesönsztríten, beszélgettünk, sírt- csak a szokásos. akkor mondjuk még nem sejtettem, hogy ma még én is fogok sírni. aztán elmentünk a gödörbe fran palermo koncertre a s.-nal, ami elképesztően észveszejtően zseniális volt. imádom ezeket az alkalmakat. amikor én lehetek az e. ez leginkább s.nal megy. de a legjobb ha hármasban vagyunk- mármint j.-vel. fogalmam sincs mi lenne velem nélküle. lehetnék- e bárki mással is ugyanennyire őszinte bármikoris. nemhiszem. szóval szuper volt a zene, a hangulat, táncoltunk, leizzadtunk, ugráltunk, boroztunk. aztán amikor hazajöttem kezdődött a sírás. bár az én hibám, hogy túlmisztifikálom az egészet újfent. csak valahogy azt gondolom, az a kérés, hogy hetente párszor 10 mondatot osszanak meg velem, (ha nem is azért mert önmagában jó érzés, hanem mondjuk azért mert engem az boldoggá tesz) igazán nem olyan túl nagy. persze megértem én, hogy a 3 napból nem jut rá idő. soha nem jut rá(m) (elég) idő. lehet, hogy csak érzékeny vagyok, de sajnálom akkor is rosszulesik, és azon kívül, hogy elszomorít, rohadtul dühít. és végre újra azt érezhetem semennyire nem vagyok fontos. nem is vagyok. hurrá.
az este emlékére:
én meg sírtam ma a szerelem és más drogok című hatásvadászaton. meg most a bejegyzéseden. ráfogom inkább az időjárásra, frontra, az akármire.
VálaszTörlésazon anno én is.:)ajj nyanny. össze kell kapargatnunk magunkategymást mert nem lesz ennek jóvége.
VálaszTörlés