life is difficult for a psychologist

elég rohadt dolog, ha történetesen az ember lánya pszichológus szeretne lenni és tanult már annyi pszichológiát, hogy meglehetősen precízen átlásson helyzeteket, annyit viszont még nem, hogy orvosolni is tudja őket. A hajamra kenhetem ugyanis, hogy tökéletesen értem a bennem zajló dinamikát, a családomban zajló dinamikát, cs.-ben zajlót (na azt nem mindig), hogyha nemtudom a kiutat ebből az egész perszeveratív létformából (ami engem illet), a környezetem fejébe pedig nem tudok belenyúlni.
van azért az egésznek jó oldala is. minden egyes szociális fejlődés órán eszembe jut, hogy ezt kötelező lenne tanítani mindenkinek, különösen mindazoknak, akik szeretnének szülők lenni. tegnap megtudtam, hogy egy jó szülő onnan ismerszik meg, hogy egy szép napon azon kapja magát, hogy meghökkentő és gusztustalan színű pónisörényeket  fonogat, amit nyilvánvalóan szabad akaratából soha nem követne el.
a megmosolyogtató részeket félretéve viszont, már megint ugyanott pörgök magamban, teljesen irracionális a gondolkodásom, de elvárom, hogy mások azt racionálisnak lássák, főleg cs. hogy elvárom, hogy érezze meg telepatikusan (mondjuk szerintem ebben nem csak én vagyok hibás, hogy sosem tud telefonban este fáradtan sor kerülni egy ilyen beszélgetésre, pláne ha nem is kérdeznek bele a mélyebb hogylétembe), hogy a remegésig szükségem van arra, hogy nő legyek. hogy teljesen be vagyok zsongva érintések, szexualitás és egyéb normális emberi igények kielégülésének hiányában, és ezt annyival orvosolni lehetne, ha néha tesz egy kicsit érte(m). hogy energiát fektet be(lém). hogy kielégíti, ha más nincs, hát telefonon azt az igényemet, hogy szép vagyok, gyönyörű, kellek, kíván stb. szavakkal, anélkül, hogy kicsikarnám. mert sajnos 300km-ről valóban csak szavak vannak. és közben gyűlöletes persze, hogy mindezt máshol próbálom megkapni, persze nyilván normális határokon belül, de mégis, igen igaza van, nem tudok nemet mondani, szó szerint senkinek. nyilván abban is igaza van, hogy nem is akarok igazán. de nem azért nem akarok mert nem őrá vágyom, vagy mert olyan jó ez így nekem, hanem mert még ez is jobb mint a semmi és iszonyatosan görcsösen kapaszkodom ebbe, miközben ő mérges és rosszul esik neki. mármint főleg az, hogy puffogok de közben nem teszek ellene. ez innen nézve valóban rohadtul idegesítő lehet, de közben ha az ember már elég pszichológiát tanult hozzá, belátja, mindennek teljesen egyértelmű üzenete van. bárcsak lehetnék a saját terapeutám.