tegnap éjjel rájöttem, minden rémisztően törékeny. az egész (maga)biztos kis világom amiben pipiskedem, minden amit stabilnak gondolok és amiről hangoztatom is, hogy az és el sem tudnám képzelni, hogy másképp legyen valójában 1 mp alatt összedőlhetne. pislogni se lenne időm előtte- közben. ez is ilyen visszatérő dolog, hogy mennyire merjem biztonságosnak venni a dolgokat meg tartósnak. és állandóan belelépek ugyanabba a folyóba, hogy merem és azonnal. tökéletesen normálisnak gondolom, hogy egészséges vagyok (bár az biztató, hogy tegnap vettem C-vitamint), hogy jó színvonalon élek, hogy vannak barátaim, hogy cs. szeret, hogy van fedél a fejem felett. és valahogy mindig kimarad a természetesrevételemből a mindezekérttevés. és tényleg, ha mélyen magambanézek, ezek természettől adva levő dolgok esetemben (najó van amiért küszködtem azért), és nemsokat akciózom az érdekükben, mert nem érzem, hogy kell. annál nagyobb pofáncsapás lesz amikor már hirtelen nem kellek, pusztán azért mert éveken keresztül bennem volt ez a bizonyos nemérzemhogykell. szóval talán igenis kellene tudni küzdeni ezekért a dolgokért, tenni picit többet. és nemártana végre kidolgozni kicsiny világom prioritásait sem. és ez egyébként furcsa mód, nem önzőség nálam, ezt már milliószor átgondoltam, bár az lenne, mert akkor a bűntudat jogos lenne és könnyebb lenne változtatni is. ez inkább ilyen szerepkonfliktusszerűség. hogy mindenhol a maximumot szeretném nyújtani, de mivel konkrét értékelő visszajelzés csak az egyetem részéről jön (esetleg a kinézetemről), ezért az önbecsülésem megőrzése miatt ott teperek leginkább. meg a külsőmért.
kevésbé komoly, hogy a színház viszont isteni volt. egyszerűűen IMÁDOM udvarost. és most már hernádit is. jaéspersze partinagy idióta szövegét. nagyon kellenek az ilyenek az életembe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése