let us be disgusting

azokat a párnapokat akarom vissza amikor gusztustalanul szerelmes vagyok és amikor ezt gusztustalanul ki is mutatom. nyálas kis üzenetekben falon vagy telefonba vagy csak úgy fülbe. csókolózni a metrón, az utcán, nyilvánosan akárhol, amitől egyébként ha más csinálja rosszul vagyok. simulni-bújni akárhol akármikor, hogy elhihessem tényleg vagyunk és tényleg vagyok valaki másnak tényleg a leg. elégrégóta nem érzem ezt. hogy lennék, leg meg aztán főleg nem. mármint szerelemben. túl nagy kérés kicsit akarni jobban szeretve lenni? mármint nem erősebben csak jobban vagy okosabban. nyáladzva, romantikázva, éppencsak annyira, hogy azt érezzem ez a kapcsolat más. nem hétköznap, nem haverság, nem bajtársiasság. nemcsak. hova a francba tűnt az összes szenvedély belőlünk. belőlem. miért nem csinálunk semmi olyat ami nagyon szerelmes. érezni akarom, hogy tündöklő vagyok, szépséges és tökéletes, legalább egyvalakinek.hogy észrevesznek rajtam dolgokat, hogy látnak. lehet túl sok filmet láttam, színdarabot, vagy a regények tették be a kaput, de nem bírom már a hétköznapi posványt. legalább a kapcsolatokban ne ez legyen könyörgöm. vagyis a párkapcsolatban. a baráti kapcsolatok köszönik szépen jól vagy messze vannak. jó volt egyébként ez a pár nap, j.vel voltam egy csomót,  én nála és ő nálam, láttuk az abigélt a  thaliában ("mit keres itt?- már megint vegzááááál!"), sütöttünk spenótos sütit, és végre elkezdtem olvasni megint. elolvastam az új partinagyot (iszonyú vicces, a test angyala nr.2), olvastam feldmárt és linn ullmannt. van piros körmöm és piros kabátom. ezenkívül jelentkezni kéne már végre a nyomorult mesterképzésre és elkezdeni írni a műhelymunkát. valamint megtanulni angolul, eljárni sportolni, pénztkeresni, befestetni a hajamat, megtanulni főzni, méregteleníteni.