give me a reason to be a woman

nem tudok leszokni arról, hogy csak akkor írjak amikor rosszkedvem van. írhattam volna pár napja arról, mennyire szuper volt a hétvége, tele programokkal. megnéztük cs.val az éjfélkor párizsbant ami elképesztően magávalragadó és humoros és pozitív csalódás. ezenkívül ettem csomó minden finomat, szóval kényeztetős volt, leszámítva a szombat éjjelt, amikor azért sikerült pár könnycseppet kipréselnem, amikor cs. már hortyogott. mostmeg aztérzem összedőlni látszik újra minden. legalábbis én magam. persze lehet, hogy csak premenstruáció, vagy tél, vagy magány vagy stressz. de tartok tőle, hogy inkább más, inkább több, inkább komolyabb. bár lehet ezt a negativitást is a petefészkem diktálja. mindenesetre nagyon rosszul tudnak érinteni dolgok mostanában. úgy szeretnék megfelelni minden téren. úgy szeretnék tökéletes lenni. jó, szép, kedves, gondoskodó, mindigvidám, bájos, megértő, humoros,takaros, okos, csodálatos. és mégis soha ennyire nem éreztem magam közel ahhoz a problémához, amit j. vezet fel mindig, hogy amint ezek a dolgok összeborulnak (és nyilván összeborulnak, hiszen mutassatok nekem egy nőt aki egész életében végig minden nap minden egyes percében tud türelmesmegértőgyengédszeretőkacérbarátságosszerelemtelikedvesszexi lenni)már nem is tetszem annyira. azt érzem, hogy csak akkor vagyok jó amikor kedves vagyok, bólogatok, egyetértek, támogatok, türelmes vagyok. amint valamelyik nem, akkor azonnal kibújik a szög a zsákból és felemelődik a hang, és tudjam azért, mennyi hibám van és lusta vagyok és nemjobb semennyivel sem annál akire haragszom. és igenis rosszulesik. rosszulesik mert egyfelől bosszantó tükör és természetesen van benne igazság. hiszen nyilván azért vált ki belőlem ekkora indulatokat, mert pont így gondolom én is titkon. hogy sokkal effektívebbnek, aktívabbnak, céltudatosabbnak, összeszedettebbnek, szorgalmasabbnak kellene lennem. jobban be kellene osztanom az időmet, katonásabb rendet kellene tudnom vágni magam körül. és baromira csípi a csőröm, hogy látom tükörben milyen vagyok és ami legfájóbb, milyen nem. és igazságtalannak érzem az igazságos felén túl, a fennmaradó másik darabot, amit kikérek magamnak és igenis azt érzem, hogy próbálkozom. hogy én legalább igyekszem, engem bánt. és bánt azis, hogy vágyom arra, hogy bizonyos dolgokban igazán gyenge nő lehessek de nem tudok. hogy biztonság legyen körülöttem, mert a férfi majd megoldja. hogy nem kell aggódnom, mert ő erős és ügyes és okos és majd elrendezi. a kiégett villanykörtét, a munkásembereket, a fontos dolgokat. és vágyom arra, hogy mindezért ne kelljen hárpiának lennem és hisztiznem és utána szégyenkeznem és arra gondolnom, hogy remek ezek után cseszhetem a nőségemet. és nem akarom többé azt a szerepet vinni, hogy majd a sz.e. úgyis megcsinálja, semmi gond ha én nem, mert az az idióta úgyis majd megírja a prezentációt, lemásolhatom a dolgozatát stb. elégvolt. és nem akarom magam annyira magányosnak és antinőnek érezni soha többé mint amennyire jelen pillanatban. gyengédségre vágyom és figyelemre és törődésre és arra a biztos tudatra, hogy körülöttem minden rendben van.

crying, waiting, hoping

állandó magányom cáfolataként ma este kimozdultam itthonról. na nem olyan nagyon, viszont annál meghittebben. találkoztunk j-vel a deákon, ittunk forraltbort a fesönsztríten, beszélgettünk, sírt- csak a szokásos. akkor mondjuk még nem sejtettem, hogy ma még én is fogok sírni. aztán elmentünk a gödörbe fran palermo koncertre a s.-nal, ami elképesztően észveszejtően zseniális volt. imádom ezeket az alkalmakat. amikor én lehetek az e. ez leginkább s.nal megy. de a legjobb ha hármasban vagyunk- mármint j.-vel. fogalmam sincs mi lenne velem nélküle. lehetnék- e bárki mással is ugyanennyire őszinte bármikoris. nemhiszem. szóval szuper volt a zene, a hangulat, táncoltunk, leizzadtunk, ugráltunk, boroztunk. aztán amikor hazajöttem kezdődött a sírás. bár az én hibám, hogy túlmisztifikálom az egészet újfent. csak valahogy azt gondolom, az a kérés, hogy hetente párszor 10 mondatot osszanak meg velem, (ha nem is azért mert önmagában jó érzés, hanem mondjuk azért mert engem az boldoggá tesz) igazán nem olyan túl nagy. persze megértem én, hogy a 3 napból nem jut rá idő. soha nem jut rá(m) (elég) idő. lehet, hogy csak érzékeny vagyok, de sajnálom akkor is rosszulesik, és azon kívül, hogy elszomorít, rohadtul dühít. és végre újra azt érezhetem semennyire nem vagyok fontos. nem is vagyok. hurrá.

az este emlékére:

back into the uterus

ma, azon kívül, hogy láttam az univerzum legszarabb filmjét, eldöntöttem, hogy a telet így szeretném kibekkelni:

túlsokminden...

...kavarog bennem, nem is tudtam rávenni magam már egy ideje, hogy átgondoljam magam. elárasztanak az impulzusok, a felismerések, a ráébredések és lefoglal a napjaim teljes megélése. azon kívül, hogy ez fantasztikus, máris rettegek a végességétől, és a hétköznapi kötelezettségekbe való visszafulladástól. bárcsak sokáig tartana az élmény, sokáig adna erőt, hogy elviseljem azt az egyetemnek nevezett  rakás szart, amit mindenképpen el kell végeznem ahhoz, hogy azt csináljam amit imádok és amiben lubickolok. ez az egyetlen helyzet, amiben nem frusztráltan fáradok el. ehhez fogható talán először a b. táborban történt velem.hogy százszázalékosan ott vagyok, akarok ott lenni, és élvezem minden egyes pillanatát. hogy egyszerre lehetek tyúkanyó és maradhatok egészségesen távol. hogy figyelhetek és könnyes lehet a szemem, amikor az anorexiás kislány egyedül megold egy feladatot, amikor a többiek ezért megdicsérik, amikor azt mondják nekem szép vagyok és megnyugtató rámnézni, vagy amikor azt mondják, hogy eszternéni ma a mi asztalunknál ebédeljen. és közben óriási kő esett le a szívemről amiatt is, hogy talán életemben először érzem igazán, hogy jó helyen vagyok, hogy van itt keresnivalóm és ezt a keresnivalót definiálni is tudnám. rájöttem ugyanis, hogy az egyetlen igazi kiemelkedő képességem az, ahogyan bízni tudok másokban. azért tartott idáig, hogy erre rájöjjek, mert a szüleim ezt mint negatívumot és mint meggondolatlan naivitást tükrözték vissza. rájöttem, hogy az amiért ide való vagyok az, hogy hihetetlenül tudok bízni. mármint nem abban, hogy tudok segíteni, hanem abban, hogy a másik képes jobban lenni. szinte gyermekein képes vagyok evidenciának venni azt, hogy van benne elég erő, hit és kitartás ahhoz, hogy változtasson. és persze innen könnyű pofára esni, de mégis, erre épül a terápia. arra, hogy bízom a másikban. ez az erő pedig gondolom a saját kielégítetlen önbizalmamból fakad, paradox módon másoknak jut minden.
ezenkívül több dolog miatt is hálásnak éreztem magam a héten. megtudtam például, hogy nem az én feladatom megváltoztatni a családomat és az, hogy kilépek a helyzetből nemcsakhogy jogos, de az egyetlen adekvát válasz a helyzetre. akkora nagy terhet tud levenni az ember válláról a tudat, hogy amit eddig megfutamodásként és gyengeségként tartott számon, hirtelen egy konstruktív megküzdési móddá fejlődik fel.ezenkívül kaptam j.től ajándékot. egészen a messzi fhansziaországból hozta a posta. csomó cuki dolog. nagyon megható. és ma még kis őszinte levelet is kaptam, ami szintén (hálásfej). de persze ilyenkor azért mindig belémhasít mennyire jó lenne testközelbe rántani. úgy tűnik mostanában ebből kell tanulnom. hogy nem lehetek közel azokhoz akiket szeretek. legalábbis nem eleget.

optimum arousal

life is difficult for a psychologist

elég rohadt dolog, ha történetesen az ember lánya pszichológus szeretne lenni és tanult már annyi pszichológiát, hogy meglehetősen precízen átlásson helyzeteket, annyit viszont még nem, hogy orvosolni is tudja őket. A hajamra kenhetem ugyanis, hogy tökéletesen értem a bennem zajló dinamikát, a családomban zajló dinamikát, cs.-ben zajlót (na azt nem mindig), hogyha nemtudom a kiutat ebből az egész perszeveratív létformából (ami engem illet), a környezetem fejébe pedig nem tudok belenyúlni.
van azért az egésznek jó oldala is. minden egyes szociális fejlődés órán eszembe jut, hogy ezt kötelező lenne tanítani mindenkinek, különösen mindazoknak, akik szeretnének szülők lenni. tegnap megtudtam, hogy egy jó szülő onnan ismerszik meg, hogy egy szép napon azon kapja magát, hogy meghökkentő és gusztustalan színű pónisörényeket  fonogat, amit nyilvánvalóan szabad akaratából soha nem követne el.
a megmosolyogtató részeket félretéve viszont, már megint ugyanott pörgök magamban, teljesen irracionális a gondolkodásom, de elvárom, hogy mások azt racionálisnak lássák, főleg cs. hogy elvárom, hogy érezze meg telepatikusan (mondjuk szerintem ebben nem csak én vagyok hibás, hogy sosem tud telefonban este fáradtan sor kerülni egy ilyen beszélgetésre, pláne ha nem is kérdeznek bele a mélyebb hogylétembe), hogy a remegésig szükségem van arra, hogy nő legyek. hogy teljesen be vagyok zsongva érintések, szexualitás és egyéb normális emberi igények kielégülésének hiányában, és ezt annyival orvosolni lehetne, ha néha tesz egy kicsit érte(m). hogy energiát fektet be(lém). hogy kielégíti, ha más nincs, hát telefonon azt az igényemet, hogy szép vagyok, gyönyörű, kellek, kíván stb. szavakkal, anélkül, hogy kicsikarnám. mert sajnos 300km-ről valóban csak szavak vannak. és közben gyűlöletes persze, hogy mindezt máshol próbálom megkapni, persze nyilván normális határokon belül, de mégis, igen igaza van, nem tudok nemet mondani, szó szerint senkinek. nyilván abban is igaza van, hogy nem is akarok igazán. de nem azért nem akarok mert nem őrá vágyom, vagy mert olyan jó ez így nekem, hanem mert még ez is jobb mint a semmi és iszonyatosan görcsösen kapaszkodom ebbe, miközben ő mérges és rosszul esik neki. mármint főleg az, hogy puffogok de közben nem teszek ellene. ez innen nézve valóban rohadtul idegesítő lehet, de közben ha az ember már elég pszichológiát tanult hozzá, belátja, mindennek teljesen egyértelmű üzenete van. bárcsak lehetnék a saját terapeutám.

so fragile

tegnap éjjel rájöttem, minden rémisztően törékeny. az egész (maga)biztos kis világom amiben pipiskedem, minden amit stabilnak gondolok és amiről hangoztatom is, hogy az és el sem tudnám képzelni, hogy másképp legyen valójában 1 mp alatt összedőlhetne. pislogni se lenne időm előtte- közben. ez is ilyen visszatérő dolog, hogy mennyire merjem biztonságosnak venni a dolgokat meg tartósnak. és állandóan belelépek ugyanabba a folyóba, hogy merem és azonnal. tökéletesen normálisnak gondolom, hogy egészséges vagyok (bár az biztató, hogy tegnap vettem C-vitamint), hogy jó színvonalon élek, hogy vannak barátaim, hogy cs. szeret, hogy van fedél a fejem felett. és valahogy mindig kimarad a természetesrevételemből a mindezekérttevés. és tényleg, ha mélyen magambanézek, ezek természettől adva levő dolgok esetemben (najó van amiért küszködtem azért), és nemsokat akciózom az érdekükben, mert nem érzem, hogy kell. annál nagyobb pofáncsapás lesz amikor már hirtelen nem kellek, pusztán azért mert éveken keresztül bennem volt ez a bizonyos nemérzemhogykell. szóval talán igenis kellene tudni küzdeni ezekért a dolgokért, tenni picit többet. és nemártana végre kidolgozni kicsiny világom prioritásait sem. és ez egyébként furcsa mód, nem önzőség nálam, ezt már milliószor átgondoltam, bár az lenne, mert akkor a bűntudat jogos lenne és könnyebb lenne változtatni is. ez inkább ilyen szerepkonfliktusszerűség. hogy mindenhol a maximumot szeretném nyújtani, de mivel konkrét értékelő visszajelzés csak az egyetem részéről jön (esetleg a kinézetemről), ezért az önbecsülésem megőrzése miatt ott teperek leginkább. meg a külsőmért.

kevésbé komoly, hogy a színház viszont isteni volt. egyszerűűen IMÁDOM udvarost. és most már hernádit is. jaéspersze partinagy idióta szövegét. nagyon kellenek az ilyenek az életembe.

hush- a- bye baby

de persze mivel nem egy tündérmesében, esetleg (hollywoodban) élek, semmi nem mehet töretlenül szuperül. amikor már éppen azt gondolnám, nem is olyan rossz az életem, hiszen végülis: pszichológusék válaszoltak, újabban gyakrabban beszélek a barátaimmal is, haladgatok a teendőimmel, tiszta a lakás, jobban szeretem a szerelmemet mint eddig bármikor, akkor rendkívüli időzítéssel beüt a crach, másnéven a családom. keresztülhúzzák az összes számításomat teljesen ártatlanul, persze mindezt téve úgy, hogy nekem marhára lelkiismeretfurdalásom lehessen. ez van most, bűntudat mert szar leánygyermek vagyok, bűntudat mert iszonyatos barátnő vagyok, iszonyatos nyávogópicsogó barát és még az egyetemi kötelezettségeimet sem bírom lekövetni. egyszóval minden szerepemben kissé bukottnak érzem magam ismét, hurrá (éspersze butánakcsúnyánakdagadtnakszerethetetlennek bláblá). de legalább volt két szép napom abban a hitben, hogy körülöttem minden jól megy és bennem meg...hát alakulgat.
viszont írtam nyálas szerelmes levelet cs.nek tegnap (még a földrengés előtt), amit mindjárt jól fel is adok, és megyünk ma színházba j.vel, ami úgy kell az édes kis lelkemnek mint egy falat kenyér. partinagylajosos udvarosos darab. váhú.

you are smart, you are kind, you are important

voltunk moziban j.vel. bőgtem mint általában. bár mostanában kevese(bbe)t sírok.
szóval a filmben volt egy jelenet, amikor a néger semmibevett iszonyatosan kedves és szeretetreméltó szolgáló, minden egyes nap elmondja a kislánynak akit gondoz (miután az felébredt reggelente), hogy mennyire értékes. nem is értem miért borultam ki ezen ennyire (cinikusfej). mindennél jobban szeretném tudni majd megadni mindezt a gyerekemnek. vagy tulajdonképpen bárkinek. pont arról beszélgettünk j.vel utána, hogy a tanulatlan emberek, mennyivel ösztönösebben cselekednek jól. rossz volt nézni azt a határtalan emberi ostobaságot, rugalmatlanságot és kegyetlenséget, ami a mai napig jelen van a világban csak nem a ku-klux klán formájában (bár kitudja).
felhívtam a film után cs.t. szegényt ismét felébresztettem. amikor elmeséltem neki a jelenetet azt mondta, ő is minden reggel elmondja nekem ezeket. néha azt érzem tényleg nem érdemlem meg őt. annyira rá tud tapintani az igényeimre. szenzitiv rám. olvas belőlem.olyan mint egy érzékeny anya, aki adekvát választ ad a csecsemőjére (ő persze ki lenne borulva ezen a gondolaton). olyan mintha kárpótolna mindenért amit a családomtól nem kaptam meg, miközben nem is tud róla mennyire fantasztikus dolgokat tesz ösztönösen. nem tudok eléggé hálás lenni neki. sosem tudom eléggé kifejezni mennyire imádom amilyen.amilyen tökéletes nekem.
erről is beszélgettünk tegnap j.vel. hogy mennyire nem mondjuk el a másiknak (bárkinek, nem csak a szerelmünknek meg a barátainknak- bár ez alap kellene, hogy legyen, de egyáltalán a hozzánk kevésbé közel állóknak), hogyha valamit igazán jól csinál, hogyha valami igazán nagyon tetszik vele kapcsolatban. sosem mondjuk el, hogy mennyire értékeljük a másikat, pedig mindennél fontosabb lenne elmondani. honnan tudná különben bárki is, hogy ajándék.

strawberry daiquiri

kitöröltem mindent ami szomorú, hátha új lappal indulhatok századjára is. ez a jó az elektronikus naplóban, nem maradnak megmásíthatatlanul ott a leírt szavak, egy gombnyomás és kezdhetem előröl. az egész életemet akár. de egyébként most amúgyis boldogság van, arról írok inkább, nem a hülye önsajnálatról mint általában (valahogy akkor költőibb tudok lenni, mélyebben magamba látok vagymi).
most jöttem haza prágából, elméletileg rápihentem arra a maratoni tanulásra amit most fogok elkezdeni (máris mindjárt). gyakorlatilag nem pihentem de remekül mulattam cs.vel. szeretek vele nyaralni (őszölni-telelni-tavaszolni). szeretem, hogy egyezik a ritmusunk és nem kell mártírként végignézni centiről centire mindent. éppen csak annyit kell amihez van kedvünk/ belefér két megéhezés közötti időbe. szeretek vele enni. amúgy is, de vele különösen. szeretem, hogy eljön velem dalí kiállításra, pedig tudom, hogy ambivalens a viszonya a művészetekkel. szeretem, hogy elviseli a hisztiket és a percenkénti kedélyállapotváltozásokat. szeretem a hülye kis vicceit is. najó néha nem, de az is vicces amikor puffogok a humortalanságán. és végül szeretek vele a hardrock café-ban koktélozni és csillárgömböket fényképezni.
amit viszont nem szeretek az az ismételten üres lakás, valamint annak kitakarítása egyedül. a könyvkupacok mellettem és az idegesítő pszichológusok, akik nem válaszolnak a leveleimre.
viszont valószínűleg j.vel fogok tanulni a vizsgaidőszakban ami juhú, mert különben bizonyára megbolondulnék.
a közös önpusztítás sokkal viccesebb.